Béla király névtelen jegyzőjének könyve a magyarok viselt dolgairól

A Gesta Hungarorum (Magyarok tettei) egyetlen fennmaradt középkori kézirata. Az első, levakart oldalról kiderült, hogy az egyébként is ismert első oldalt kezdték el rajta, de a már megírt szöveget levakarták. A kódex sem a szerzőt, sem a címet nem nevezi meg. A betűtévesztések, a rövidítések alkalmankénti rossz feloldásának ténye arra utal, hogy a kézirat nem autográf, de másolója a magyar szavak biztos másolása alapján magyar anyanyelvű volt. Az írástörténeti párhuzamok alapján kéziratunk a 13. század közepére, de mindenképpen IV. Béla halálának 1270. événél korábbra helyezendő. Az 1v oldal vörös-zöld „P” tollrajzos iniciáléja valószínűleg a szöveget másoló kéz műve. A kódexben bejegyzések nincsenek, későbbi sorsa követhetetlen, a 13–14. században Kézai Simon, majd a Magyar Krónika szerkesztője bizonyosan használta, s talán 1500 körül is hozzáférhető volt. A bevezetőben említett „boldog emlékezetű”, azaz elhunyt Béla király belső tartalmi érvek alapján leginkább III. Bélával azonosítható. A szerző a korabeli egyetemlátogatási gyakorlat jegyében többfelé megfordult külföldön, s utána lépett udvari szolgálatba, ahol címei: „notarius” és „magister”. A korból azonban csak kisszámú oklevél maradt fenn, ebből következően minden kétséget kizáró bizonyossággal nem is lehetséges a szerző azonosítása a felmerülő „jelöltekkel”. A mű célja a magyarok eredetének, vándorlásának, honfoglalásának és honszerző harcainak bemutatása. A szerző a konkrét részleteket illetően rá volt utalva a korabeli, 12. század végi hősénekekre, s a nyugati krónikások, főleg Regino ismeretére. Használta a korábbi Magyar Krónikát is, de mivel annak kéziratai elvesztek, jelen mű a legkorábbi fennmaradt hazai krónikaszerkesztés. A magyar hősénekek természetesen azt tartalmazhatták, amit a korabeli előkelő nemzetségek hallani akartak, elődeik önfeláldozó harcáról és vérrel szerzett birtokaikról, amit azután fejedelmi adományozás során jog szerint is megszereztek. Szerzőnk értelemszerűen kényszerül arra, hogy a történet motívumait, stiláris elemeit a Biblia mellett a nyugati elbeszélő prózából, főleg a Trója-regényekből vagy a Nagy Sándor-történetekből kölcsönözze. Amint az utóbbi évtizedek hazai kutatásai igazolták, munkamódszerének két fő eleme ragadható meg: a 12. század végi történeti földrajzi helyzet visszavetítése a honfoglalás korába, kiegészítve mindazzal, ami a Szent István-kori történeti viszonyokról a hazai krónikákból és legendákból kikövetkeztethető volt. Nem alaptalanul tételezte fel, hogy az ország múltja tükröződik a földrajzi nevekben, amelyek a korábban ott élt, vagy éppen első birtokosuk nevét viselik, s így e logikai rendszerben alkotott a helynevekből személyneveket. Több érv is szól amellett, hogy a mű hosszabb időn át, több részletben íródott, de nem befejezetlen. A külpolitikai viszonyok III. Béla korára vallanak, a műben ábrázolt belpolitikai helyzet azonban már inkább az 1200/1210 körüli évekre lehet jellemző, amikor a nemesek közössége és a királyi hatalom közötti, a „Vérszerződésben” leírt szerződéses viszonynak már az Aranybullában (1222) foglaltakhoz hasonló elvek szerinti rendezése elképzelhető. A kora újkorban a Bécsi Udvari Könyvtárban tűnik fel, ahova Jakubovich Emil eredményei alapján 1601 és 1636 között kerülhetett. Sebastian Tengnagel könyvtárigazgató (†1636) ad nevet először a műnek (Historia Hungarica de VII primis ducibus Hungariae, auctore Belae regis notario), valamint sorszámmal látja el a fejezeteket és a fóliókat, majd Mattheus Mauchter 1652-es katalógusában „De gestis Hungarorum liber”-ként szerepel. Kollár Ádám könyvtárigazgató 1780 előtt köttette egybe az ambrasi gyűjteményből származó Kaspar Pansa-kézirattal (1610). A köteteket a 19. század első felében választották szét, ekkor kéziratunk aranyozott kétfejű sasos bőrkötést kapott. A velencei kultúregyezményt (1932) követően került az OSzK-ba. (Forrás: Veszprémy László)